Egy kicsit visszatérek ismét, a vissza-visszatérő témámhoz, a háromsághoz. Egy istenben három személy. Az egyik gondom a háromsággal, hogy a benne való hit üdvösségfeltétel. (Erről itt írtam) Bár úgy gondolom, hogy a háromság, egy bizonyos pontig érthető tanítás, mégis egyetértek azokkal, akik misztikumnak, titoknak nevezik. De miért is kell a Szentháromság misztériumáról beszélni? Azért mert valójában nincs érthető magyarázat erre az isteni létmódra. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan (régebben többek között én is) vitáznak arról, hogy a háromság hogyan működik, és milyen szerepe van a benne lévő személyeknek, és milyen az egymáshoz való viszonyuk.

Többek között azért lett a Szentháromságból misztikum, mert a Biblia egymásnak ellentmondó (vagy ellentmondónak tűnő) állítást tartalmaz erről a három isteni személyről, és ezeket az ellentmondásokat képtelenség érthető módon feloldani.

Nekem például már az a kifejezés is gondot jelentett Istenre, hogy személy. Az volt az érzésem, hogy Istent belekorlátozni egy ilyen fogalomba, nem fedi a valóságot. Mint ahogy szerintem semmilyen fogalom nem írhatja jól le Istent. Mi emberek korlátok között élünk. Nem nagyon tudunk a saját természetünkből kilépni, és az emberi természet feletti dolgokat csak a saját kereteink között, a saját fogalmainkkal tudjuk leírni. Ez viszont egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő megoldás akkor, ha szeretnénk megérteni, vagy megértetni egy olyan létmódot, amibe sem betekintésünk nincs, sem fogalmaink nincsenek hozzá.

Az egyetlen mód, hogy ez mégis sikerüljön az új fogalmak alkotása, illetve régi fogalmak új tartalommal való feltöltése. A háromsággal kapcsolatos viták évszázadokon át arról szóltak, hogy újabb és újabb szavakat, fogalmakat alkottak meg, amiket újabb és újabb jelentésekkel próbáltak feltölteni. Így alakult ki mára egy olyan dogma, amit a legtöbben nem értenek, amit olyan fogalmakkal bástyáztak körbe, amit a legtöbben nem értenek, és amivel egy olyan állapotot szeretnének érthetővé tenni, amit valójában senki sem ért. És végül amikor ezzel kész lettek, kijelentették a következőt: „Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt, az egyetemes-keresztyén hitet kell megtartania… Az egyetemes-keresztény hit pedig ez: az egy Istent a háromságban, a háromságot pedig az egységben tiszteljük”

Szóval mondhatjuk Istenre, hogy személy? Mondani mondhatjuk, de a kifejezésben lévő fogalom sosem tudja pontosan meghatározni Istent. A szó fogalmának meghatározása igen nehéz. Minden meghatározás maga után von egy csomó kérdést. Van például olyan megfogalmazása, ami magát az embert zárja ki. Így ez alapján én nem vagyok személy, csakhogy valami más az lehessen. Ám az ilyen megfogalmazások hibásak szerintem, mert ezt a fogalmat mi emberek alkottuk, a saját éntudatunk megfogalmazására. Tehát a személy fogalma csakis akkor lehet helyes, ha abba, mint ember, én is beleférek. Ám így Isten, Jézus, vagy épp az angyalok esnek ki belőle. Szerintem a 'személy' kifejezés újra definiálása helyett célszerűbb lenne kijelenteni, hogy Isten nem személy, hanem rá ettől tartalomban eltérő fogalom illik, amit nem is biztos, hogy ismernünk kell. Istenre alkalmazni a 'személy' kifejezést csakis úgy tehetjük meg, ha Istent magunkhoz hasonlítjuk. Ezzel persze semmi baj nincs addig, míg ki nem jelentjük, hogy a saját téves, vagy nem valóságon alapuló véleményünk üdvkérdés. Márpedig a háromsággal ez a baj. A dogma kialakulásának körülményei is sok kivetnivalót hagynak maguk után, az isteni létmód megértése lehetetlen és a  megfogalmazás sem lehet pontos. Így bizony nem tartom helyesnek, ha az ezzel kapcsolatos vitákban egymásra kígyót, békát kiáltó keresztények kölcsönösen kizárják egymást az üdvösségből.

A viták (és évszázadokkal ezelőtt a kivégzések, bebörtönzések, száműzetések) annak köszönhetők, hogy a teológiában a dogmák kényszeres meghatározása fontosabbá vált, mint az az ember, akivel találkozunk. Az egy bizonyos ember, és a vele való találkozás miatti érzelmünk, nem az egyéntől és a jellemétől vált függővé, hanem az általa képviselt teológiai nézettől. Így történhetett meg, hogy a kereszténységben mindig fontos volt a más nézetet képviselők kizárása az életünkből, Ez megtörténhetett kiátkozással, kivégzéssel, bebörtönzéssel, száműzetéssel. Ma az egyházból való kiközösítés, és elszakadás dívik. Emiatt szakadnak szét gyülekezetek, barátságok. Valami hülyeség miatt, amiben nem értenek egyet, de az fontosabb, mint a kapcsolat. Miközben annak a hülyeségnek valójában semmi értelme.