"Majdnem minden tudásunkért azoknak tartozunk, akik nem értettek egyet, és nem azoknak, akik igen" (Charles Caleb Colton)

Félelem a bizonytalanságtól

2018/02/12. - írta: sefatias

Az egyik legelviselhetetlenebb érzés az ember számára, annak a tudata, hogy ebben a hatalmas, számára teljesen felfoghatatlan mértékekkel rendelkező világban, ő csupán egy apró, súlytalan, szinte megmérhetetlen, apró összetevő. Az embernek mindig olyan problémákkal, kihívásokkal kellett szembenéznie a történelem során, amelyekkel szemben általában tehetetlen volt. A természet, a társadalmi berendezkedés, a megélhetés olyan kihívások elé állította, amelyekkel szemben nem volt felvértezve. A valósággal való küzdelemben rendre alulmaradt.947_2.jpg

Aztán egyszer csak valahol, valamikor, valakinek, eszébe jutott az a gondolat, hogy ha az ember problémáinak okát áthelyezzük egy ellenőrizhetetlen, soha nem látott világba, akkor azokkal valójában nem is kell foglalkozni, és a tőlük való félelemre sem lesz ok többé. Ebben a magyarázatban az ember, és így az egyén vált a középponttá, a legfontosabbá. A keresztény vallások is ezt az utat követik. Kiemelik a súlytalan egyént a tömegből, és piedesztálra emelve elhitetik vele, hogy ő olyan különleges ember, akivel Isten személyesen törődik. Erősítik benne a kiválasztottság érzést, megnyugtatva őt, hogy nincs semmi gond: A világ leghatalmasabb személye vette őt oltalmába, és védi őt meg a természet és a társadalom által okozott bajoktól.

Ezt a kiválasztottság érzést próbálják erősíteni olyan eseményekkel, amelyek minden ember életében megtörténnek, de amelyeket a vallásos ember megpróbál Istennek tulajdonítani, hogy ezzel is időnként erősítse a saját kiválasztottságába, egyediségébe vetett hitét. Azok az „istentapasztalások”, melyek napi szinten megtörténnek a kereszténységben, jobbára olyan hétköznapi események, amelyek megtörténnek ateistával, illetve a keresztény ember számára kereszténységből kirekesztett emberekkel is. A vele történt jó dolgokat automatikusan istennek tulajdonítja, mivel úgy érzi, hogy ő megérdemli Isten különleges figyelmét. Az sem zavarja, ha olyanokkal is megtörténnek azok a jó dolgok, akik a teológiai nézetei szerint méltatlanok rá, mivel tudja, hogy Isten ellensége, az ördög, a világosság angyalaként, megpróbálja félrevezetni az embereket, és elhitetni velük, hogy Isten szemében különlegesek, és így jó dolgokat tesz velük, hogy ezzel is megvakítsa őket.

Így az egyén olyan dolgokat tekint valóságnak, amelyet a megélt valóságon kívüli, igazolhatatlan szellemi világba helyez át. Persze ez nem jelenti azt, hogy téved. Csupán azt, hogy nem tudja igazolni azt, hogy igaza van. Persze az is fontos, hogy azt sem lehet igazolni, hogy téved. De mivel semmilyen kapcsolódási pont nincs a megélt valóság, és a soha nem tapasztalt szellemi világ között, ezért annak igazolhatatlansága arra kényszerít, hogy csakis az igazolható tényezőkből induljunk ki. És az igazolható tényezők csakis a nap mint nap megélt valósághoz köthetőek, amelyeket mindenki át él, és igazolni tud.

És így eljutunk az egyetlen igazolható kiindulási pontunkhoz: Az emberiség eredete, létezésének oka, és jövője teljesen bizonytalan. Akármennyire félelmetes, úgy tűnik, hogy az egyetlen lehetséges út a bizonytalansággal, és a bizonytalanságból eredő félelmeinkkel való szembenézés.

Azzal, hogy a hívő ember a reménységét egy igazolhatatlan szellemi dimenzióba helyezi át, önmagának ugyan létrehoz egy biztos(nak tűnő) világot, ám valójában sok ember, sok vallás, sokféle egymásnak ellentmondó igazolhatatlan állításai okozta bizonytalanságban reménykedik. Valójában nem csinál mást, mint a bizonytalanság elől egy számára eltakart bizonytalanságba menekül azt érve el ezzel, hogy nem képes szembenézni a problémái valódi okaival. A kultúránk jelenleg az elodázás kultúrája. Évszázadok, évezredek óta megoldatlan problémákat görgetünk magunk előtt, mert a valóságtól eltávolodott elképzeléseink miatt, nem tudunk szembenézni a problémáink okaival. Talán pont ez az oka annak, hogy egyre gyakrabban hangoztatják a kultúránk haldoklását. De azzal vitatkoznék, hogy ez keresztény kultúrának számít-e, mivel nem találni benne sok krisztusi jellemzőt. Ez csupán a hatalmasok által a gyengék elnyomásának a kultúrája, Ami pont azért haldoklik, mert ő maga is a valóságtól elrugaszkodva határozza meg az eredetét és önmagát. Az elnyomás, ami végigkíséri Európa történelmét, nem köthető semmilyen módon Istenhez, vagy a szellemvilághoz. vagy ha igen, akkor inkább nem kell olyan Isten, aki erre képes

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sefatias.blog.hu/api/trackback/id/tr7413659594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

t.csilla · http://blogjt.blog.hu/ 2018.02.13. 07:51:18

Az egyetlen biztos dolog a bizonytalanság: "Akármennyire félelmetes, úgy tűnik, hogy az egyetlen lehetséges út a bizonytalansággal, és a bizonytalanságból eredő félelmeinkkel való szembenézés."

"Azzal, hogy a hívő ember a reménységét egy igazolhatatlan szellemi dimenzióba helyezi át, önmagának ugyan létrehoz egy biztos(nak tűnő) világot, ám valójában sok ember, sok vallás, sokféle egymásnak ellentmondó igazolhatatlan állításai okozta bizonytalanságban reménykedik. Valójában nem csinál mást, mint a bizonytalanság elől egy számára eltakart bizonytalanságba menekül azt érve el ezzel, hogy nem képes szembenézni a problémái valódi okaival. A kultúránk jelenleg az elodázás kultúrája. Évszázadok, évezredek óta megoldatlan problémákat görgetünk magunk előtt, mert a valóságtól eltávolodott elképzeléseink miatt, nem tudunk szembenézni a problémáink okaival."

A problémáink okainak szembenézéséhez fel kell nőni először, és a vallásosság inkább a mágikus gondolkodást és az ábrándozást segíti elő, ami a tehetetlenség és az infantilizmus jellemzői. Igaz, mindenki juthat oda, hogy ennyi, nincs tovább és akkor úgy érezheti, hogy egy magasabb erőhöz kell fordulnia - függetlenül attól, hogy az létezik-e vagy sem, vagy ő maga hisz-e ebben, vagy nem. Általában ilyenkor (is) történnek dolgok, melyek lehet amúgy is megtörténtek volna, de ekkor már más jelentést kaphat egy ember életében - főleg, ha csupán kicsiny "jelentéktelen" életére koncentrál, és nem tekint ki a nagyobb összefüggésekre (pl az az Isten, aki engem megsegített, mert munkahelyet találtam, vagy megtaláltam a kocsikulcsomat, az ugyan miért nem segít az ártatlan haldokló gyermekeknek, ráadásul akik olyan betegségben vagy helyzetekben szenvednek vagy halnak meg, amelyeknek a megoldásai már most az emberiség kezében van?)

Egy mélyen hívő ember élete úgy is felfogható, folyton egy tehetetlen, gyermeki, ennél fogva kiszolgáltatott helyzetben van, amiért neki Istent "állandóan próbára kell tennie", amitől persze a hite egyre jobban erősödik napról, napra. És mi történik, ha egy ilyen ember valahogy a valóság közelébe kerül (vagyis még nem szembesül a valósággal, csak megérzi annak szagát)? Hát akkor attól általában minden baja lesz!

Mi, akik hosszú időt töltöttünk egy szektában, ismerjük, hogy miképp játszanak rá az ilyen-olyan "keresztény" csoportok (és most szándékosan nem csak azokat említeném, akik a köztudatban szektaként vannak számontartva), erre a mágikus gondolkodásra és kiszolgáltatottságra. Mégis azt mondom, hogy ez egy kettős játszma, mivel az egyéni életfélelem felvállalásának és megélésének hiánya valahol találkozik olyan emberek törekvéseivel, akik éppen ilyen emberek manipulálásban élik ki saját bizonytalanságukat, kisebbségi érzéseiket.

in satu 2018.02.21. 18:09:58

Sokmindennel egyetértek,de van amivel nem, viszont a közös nevezőhöz linkelek két videót a poszt tartalmával kapcsolatban. Talán ismered is .

www.youtube.com/watch?v=m2TiJ6azyoY

www.youtube.com/watch?v=RdiHUGsLNYE

Én , bár megfogalmazni nem tudom, de úgy vélem, megvan a videókban lévő gondolatoknak és a kereszténységnek a szintézise. Itt kanyarodik talán el a vélekedésünk egymásétól.