"Majdnem minden tudásunkért azoknak tartozunk, akik nem értettek egyet, és nem azoknak, akik igen" (Charles Caleb Colton)

A kiközösítés után

2013/03/09. - írta: sefatias

Az hogy elhagyom Jehova Tanúi egyházát nem pillanatnyi döntés volt. Kb egy éven át tervezgettem, mire véglegesen eldöntöttem, hogy elkülönülök. Az hogy végül kiközösítés lett belőle az sok, rajtam kivül álló okból történt. De nagy szerepet játszott benne egy nagy adag nihilizmus. Úgy éreztem, hogy ha már úgyis bukik az egész életem, akkor bukjon minden. A bírói meghallgatás már csak egy színjáték volt, hiszen előtte már beadtam az elkülönülő levelemet. Talán pont ezért, vagy inkább az afölött érzett megkönnyebülés miatt, hogy végre nem leszek útjában a véneknek, semmilyen segítséget nem kaptam. A bíróimnak eszükben sem volt segíteni a megbánásban. Egyetlen szó nem hangzott el annak érdekében, hogy valahogy rávegyenek arra, hogy maradjak "Jehova szervezetében".

Mikor közölték a döntésüket, ami a kiközösítés volt, mosolyogva megköszöntem, mint aki a szülinapjára kapott egy ajándékot. Óriási tehertől szabadultam meg akkor. Én aki 15 éven keresztül dolgoztam a gyülekezetért, aki azt hiszem lelkiismeretesen végeztem a feladataimat, aki mindenkinek ott segített ahol tudott, aki éveken keresztül vezette az összejöveteleket, aki 5 évig elnöklőfelvigyázó voltam, aki minden kongresszuson, körzetgyűlésen szerepeltem a színpadon, aki körbejárta az egész észak dunántúlt, hogy nyílvános előadásokat tartson, én akit mindenhol ismertek nem voltam többé Jehova tanúja. Éreztem, hogy kinyílt előttem az élet. Furcsa volt. Bár közel húsz évig azt hittem, hogy a kiközösítés a legrosszabb ami az emberrel történhet,most ott álltam kiközösítve, Jehovához imádkozva, vidáman. Hálás voltam a véneknek azért, hogy két évnyi munkával elérték nálam azt amit magamtól soha nem tettem volna meg. Elhagytam a szervezetet, amit addig odaadóan szolgáltam.

Szegények akkor még nem tudták (persze még én sem) hogy még nincs vége az ügynek. Na de ez más tészta. Arról szeretnék írni, hogy milyen volt az élet kiközösítettként. A kiközösítésem bejelentésére nem mentem el. Az ciki lett volna, de a következő összejövetelre elmentem. Ahogy kell, az utolsó pillanatban érkezve. Leghátul ültem. Igazából fogalmam sincs, hogy a gyülekezet hogyan élte ezt meg, mert hónapokig nagyon kevés információt kaptam, ráadásul pár nap múlva el is költöztem a városból. Ami viszont mély nyomot hagyott bennem azon az összejövetelen, az három testvérnő pillantása volt. Mindhárom a vécére ment ki, és akkor nézett rám. Ami közös volt bennük az a furcsa pillantás ami nem haragot közölt, hanem valami mélységes megvetést, amiből látszott, hogy annak örülnének a legjobban, ha a pillantásukkal szőrnyű kinokat, és halált okozhatnának. Nem is a pillantás milyensége fájt igazán, hanem az, hogy mindhárman sokat köszönhettek nekem. Sokat dolgoztam náluk. Az egyiket én tanítottam a férjével együtt. A házuk felújításánál több százezer forintnyi munkát ajándékoztam nekik. A másik kamaszkorunk óta kedves barátom volt, akivel sokat beszélgettünk, és mikor férjhez ment, én pedig megnősültem akkor a két család sok időt töltött együtt. Őrá mindig úgy tekintettem, mintha a hugom lett volna. A harmadik egy idős testvérnő volt, akihez gyakran felugrottam beszélgetni, és ő is sokszor eljött, mert ahogy mondta, a családját pótoltuk neki, és sok érzelmi támogatást kapott tőlem.

Persze biztos, hogy nehezen dolgozták fel a kiközösítésemet, de akkor úgy éreztem, hogy nem keserű gyilkos gyűlölettel kellene rámnézni, hanem szánalommal. Azt hiszem megérdemeltem volna. Később a költözésem után a másik városban is elkezdtem összejövetelre járni. Itt is jól ismertek, a megvető, keserű pillantások itt is megvoltak, de azért nem mindenki részéről. Eleinte nehezen mentem összejövetelre, de aztán megszoktam én is meg ők is. Ugyanez vonatkozott az utcai találkozásokra is. Eleinte igyekeztem minél kevesebbet az utcán lenni, de aztán már nem okozott gondot ez sem.

Viszont ami a lényeg, hogy sem a kiközösítésem előtt, sem utána nem volt érzelmileg megterhelő, hogy már nem vagyok része az "egyetlen igaz vallásnak". Ahogy fentebb említettem, inkább felszabadító érzés volt. Mindvégig éreztem, hogy Isten pontosan átlátja, hogy min mentem keresztül, és megérti az inditékaimat. Akkor már biztos voltam abban, hogy a szervezet képviselői, mind alsóbb, mind felsőbb szinteken súlyos emberiesség elleni bűnökben vétkesek. Bár akkor még nem olvastam hitehagyott oldalakat, irodalmakat éreztem, tudtam, hogy ez nem lehet másképp. Arra gondoltam, hogy ha azoknak a fenti embereknek el lehet követni a maguk hibáit, akkor nekem miért ne lehetne? A válásom, és az hogy a kisfiammal nem tudok annyi időt eltölteni, mint amennyit szeretnék, rettenetesen megviselt, maga az igaz vallásból kiközösítés nem okozott semmilyen problémát az Istennel ápolt kapcsolatomban. Persze igazán csak kb fél év múlva álltam helyre, mikor kaptam egy pszichés alapú sztrókot és az orvosok kezelésbe vettek. A nyugtatók és a folyamatos orvosi figyelem, valamint az, hogy ennek köszönhetően még inkább figyeltem saját magamra teljesen rendberakott.

Ma már nevetve gondolok vissza azokra az órákra, amikor teljes apátiába süllyedve csak néztem magam elé, vagy amikor könnyek között imádkoztam Istenhez, hogy valahogy öljön meg,mert gyűlölök élni. Ma már egyre biztosabban tudom, hogy hol a helyem Isten előtt. Persze rengeteg tanulni valóm van még. De már rég túl vagyok mindenen. Az életem egyre simább, egyre könnyebb.

Hogy miért írok erről? Azért mert biztos vagyok abban, hogy sokan vannak még a gyülekezetekben, akik szenvednek, és félnek, hogy mi lesz velük, ha kikerülnek. Bátran mondhatom, hogy itt kint is süt a nap, itt is jó illata van a sült szalonnának, és az élet uganolyan mint bárhol máshol. Egy dolog van ami teljesen más. A lelkiismereti szabadság! Ez leírhatatlan. Amikor a Bibliát olvasom, akkor sokszor úgy érzem, hogy nem egy vén, vagy valakimás oktat, hanem azt, hogy Jézus szól hozzám. Azt érzem, mintha személyesen közölné velem, hogy mit is akar, mire akar felhasználni. Ma már biztos vagyok abban, hogy semmilyen emberi közvetítőre nincs szükségem, hogy megértsem Istent. Bár nem vagyok teológus, és a blogjainkon sem én vagyok a legképzettebb bibliaismerő ember, mégis a magam szintjén értem, hogy mit ír számomra Jehova.

Szóval aki azt tervezi, hogy elkülönül, és ezt jól átgondolta, akkor arra számíthat, hogy a kezdeti nehézségek legyőzése után rátalál a helyes irányra, és békés, nyugodt életet élhet.

Sok sikert hozzá mindenkinek. Ha pedig érzelmi támaszra, vigaszra van szükség, akkor itt a blogjainkon a sorstársak örömmel segítenek. :)

 

 

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://sefatias.blog.hu/api/trackback/id/tr145124865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt) · http://zsotza.blogspot.com 2013.03.09. 23:33:49

Köszönöm Sefa,hogy "kiírtad" Magadból!
Hiszem,hogy évek múlva piros betűs Nap lesz a Felszabadulásod napja,-ami nekem április 24.!

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2013.03.09. 23:38:33

@Zsolt520: Ez már nem "magamból kiírás" volt. Hála neked, Met-nek és még néhány személynem ma már mosolyogva gondolok vissza a szenvedéseimre, vívódásaimra. Ezzel a poszttal csupán mások bátorítása az ismeretlentől való félelem leküzdésére volt a célom

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2013.03.10. 21:39:14

hááát elolvastam ezt a posztot most jó néhányszor. Azért mégse olyan vidáman gondolok vissza azokra a nehéz napokra, amik a kiközösítésem előtti két évben voltak :(

csutika77 2013.03.21. 06:59:09

@sefatias: Több mint 1,5 évvel ezelőtt sokat vitatkoztunk,te a szervezet mellett,én ellene.De én már akkor tudtam,hogy megszabadulsz.Nagyon nagy utat tettél meg!!Kiváló irásaid vannak,nagy segitség másoknak is.

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2013.03.21. 07:03:53

@csutika77: Hát igen. Nem volt egyszerű dolog beismerni magamnak, hogy hazudok magamnak. A felismerés egy rendkívül fájdalmas folyamat. És most, hogy egyre több emberrel vagyok kapcsolatban, akik még bent vannak, ugyanazt a fájdalmas szenvedést látom rajtuk is. Ezért is csinálom ezt a blogot, mégha néha nagy teher is, hogy segíteni tudjak másoknak. Rengeteg ember sinylődik tanácstalanul a szervezetben. Nekem akkoriban semmilyen segítségem nem volt, és most azon dolgozok, hogy mások sokkal kevesebb fájdalommal jussanak el oda ahova szeretnének

karalabe4 · http://eletazortoronyutan.blogspot.com/ 2013.03.21. 07:23:55

@sefatias:
"Nekem akkoriban semmilyen segítségem nem volt"

Biztos vagy ebben?

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2013.03.21. 08:07:08

@karalabe4: :) jól megfogtál. Emberi segítségem biztos nem volt. Senki nem foglalkozott velem, pedig nyílvánvaló volt még a körzetfelvigyázó előtt is, hogy valamit csinálni kéne. csak hát a gyávaság nagy úr. Az isteni segítségben akkoriban nem bíztam, mert az "egyetlen igaz egyházat" készültem elhagyni. Tehát a hivatalos érzésem az volt, hogy Isten ellenségévé válok. De ahogy azt a posztban is írtam, a valódi érzésem pedig az volt, hogy nem Istent hagyom el, hanem egy bűnös, farizeusi szervezetet.Tehát eléggé vegyes érzelmekkel léptem le. Mást mondott a szivem, mást az eszem, és mindkettő váltogattaa véleményét.De alapvetően titokban bíztam abban, hogy Jehova megért, és tudja hogy mi a problémám.

karalabe4 · http://eletazortoronyutan.blogspot.com/ 2013.03.21. 08:27:55

@sefatias:
Ez jó: "hivatalos érzésem"
Remélem, már nincsenek ilyen hivatalos érzéseid, vagy legalább egyre kevesebb...

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2013.03.21. 08:57:27

@karalabe4: már nincs. :) egyébként én is mosolyogtam,mikor ezt írtam, de tényleg van ilyen :)

Olgica1 2014.12.01. 23:05:14

Kérdezhetek valami személyeset? Elhagytad a szervezetet, utána elváltál. A kettőnek volt köze egymáshoz? Mitől akartál szabadulni, Jehova tanúi szervezetétől, vagy a kiközösitésed használtad fel arra, hogy a házasságodtól megszabadulj? Ki vádolt meg házasságtöréssel, ki jelentette ezt a véneknek? Egy ilyen eseménynél általában nincs tanú, aki vádolt annak jól kellett ismernie téged.
Bocsáss meg a személyes jellegért, okkal kérdezem, hasonló szituációban voltam pár évvel ezelőtt, de nem váltam el, és még bent tétlenkedem a szervezetben. Ha úgy gondolod, hogy a kérdések sértőek, ne válaszolj.

sefatias · http://sefatias.blog.hu 2014.12.02. 04:06:49

@Olgica1: A kettőnek nem volt köze egymáshoz, de az egyik hozta magával a másikat. Ahogy a posztban írtam, közel egy évvel a kiközösítésem előtt indult meg bennem a gondolat, hogy elkülönülök. kb fél évre rá egy körzetfelvigyázó által nálam végzett pásztorin döntöttem el végleg, hogy elkülönülök, és hogy mikor. Az időpont adott volt. A házasságom nem volt túl jó, de személyes okokból a körülményekről nem szoktam írni, lényeg az, hogy ahogy közeledett az időpont, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a "most már úgy is teljesen mindegy minden" érzés, és felrúgtam a házasságomat is. Én vádoltam meg magam házasságtöréssel, de a gyakorlatban valójában nem történt meg. Csupán eljátszottuk, hogy a válásnak legyen alapja. Ez ma már tök hülyeség, és még kissé nevetséges is, de az akkori érzelmi állapotomban arra futotta.