Ki ne emlékezne arra, mikor gyermekkorunkban a saját önbecsülésünk dédelgetése érdekében, a barátaink előtt a szüleinket magasztaltuk fel. Úgy éreztük, hogy ha sikerül valahogy elhitetnünk a többiekkel, hogy a mi szüleink jobbak, mint az övéké, akkor azáltal mi is jobbak, erősebbek, okosabbak, ügyesebbek leszünk náluk. Az önmeghatározásunkhoz szükségünk volt arra, hogy a saját (nem létező) különleges tulajdonságainkat az őseinkből igazoljuk. Aztán persze ez a korszak elmúlt, és rájöttünk, hogy a magunk lábán kell megállni, és elég nagy butaságra vall, ha valaki a saját minőségét, egy rajta kívül álló személy minőségéből szeretné levezetni. És arra is rájöttünk, hogy bár akkor azt hittük, valójában nem a mi apukánk volt a legerősebb, legokosabb, legügyesebb.

Az elmúlt harminc évben többször is eszembe jutott, hogy miként próbáltam magam jobbá tenni azzal, hogy a szüleimet magasztaltam. Jókat mosolyogtam rajta, mint a gyermekkori tudatlanság egy példáján. Az elmúlt hetekben viszont egyre többször jut eszembe újra. Megdöbbenve vettem észre, hogy a mai ember ugyanazzal az önbizalomhiánnyal küzd, mint a kisgyermekek. Állunk a ránk nehezedő próbák alatt, és rogyadozik a térdünk. Körbe vagyunk véve igazságtalansággal, erőszakkal, elnyomással, a méltóságunk és a jogaink sárbatiprásával. Az egyetlen érzés, ami elhatalmasodik rajtunk az a tehetetlenség érzése. Képtelenek vagyunk megküzdeni a külvilág felől érkező támadásokkal. Kapjuk a pofonokat, és nemhogy visszaadni nem tudjuk, de sok esetben védekezni sem tudunk ellene. Olyan jó lenne azt mondani, hogy: "hagyjatok békén, mert szólok az apukámnak, aki erősebb bárkinél, és aki igazságot tesz, mert ő a legjobb, legerősebb, és pontosan tudja, hogy miként tegyen igazságot az én javamra!" Jó lenne ezt mondani, de ma már tisztában vagyunk azzal, hogy a szüleink ugyanilyen tehetetlen kisemberek, mint mi, és esélyük sincs, hogy fellépjenek az érdekünkben. Viszont így nincs senki, aki nálunk erősebb, okosabb, ügyesebb, és akihez meg tudnánk határozni magunkat. Ám ez csak erősíti bennünk a tehetetlenség, a jelentéktelenség, és a kisemberség érzését.

Ám felnőttként is ugyanolyan szükségünk van valamire, amihez viszonyíthatjuk magunkat. Kell valami, ami anélkül tesz naggyá bennünket, hogy azért bármit is tennünk kéne. Hiábba nőttünk fel, szükségünk van kívülről jövő meghatározásokra, hogy az önbecsülésünk ne szenvedjen csorbát. A legtöbb ember képtelen a saját értékeire tekintve, rajta kívül álló viszonyítási pontoktól függetlenül meghatározni önmagát. Ha nem talál önmagában olyat, aminek a segítségével ez sikerülne, akkor keres külső pontokat. Úgy látom, hogy a társadalom őrült viszonyítási pont keresésbe kezdett, hogy meghatározhassa önmagát, és így jobbá váljon azoknál, akikkel szemben szeretné ezt megtenni. És most érkeztem el oda, hogy miért is jutott mostanában eszembe az, ahogy az apukámat magasztalva védtem önmagam. Mintha a társadalom talajvesztése  egyetlen módon lehetne orvosolható: Keressünk a múltban valamit, ami mások fölé emel minket.

A konzervatív értékeket előtérbe helyző ember, a múltban keresi önmagát. Ott keresi azt a pontot, ami kiemelheti a tehetetlenség érzésből. A nacionalizmus lehet az egyik megoldás. Ha sikerülne bebizonyítani, hogy a magyar nép nemesebb, különlegesebb, mint a többi európai nép, ha sikerülne bebizonyítani, hogy a magyarok már évezredekkel ezelőtt Európa lakosai voltak, akkor az olyan szintre emelné a nemzetet, amely az egyén számára is a kiválasztottság, a különlegesség érzését kölcsönzi. Bele kell kapaszkodni a múltba, és onnan felemelkedni, hiszen, ha vissza tudjuk vezetni a magyarságunkat oda, ahol még a magyarságon kívül más nemzet nem létezett, akkor egyértelmű, hogy magasabbrendű vagyok, mint mások. Persze, amikor 35 évvel ezelőtt, a játszótéren a jelen nem lévő apukám mögé bújtam, az valójában semmilyen védelmet nem jelentett, hiszen akkor is egyedül álltam szemben a másikkal, és akkor is egyedül kellet megharcolnom a homokozó sarkáért, amiben játszani szerettem volna. Az én legerősebb apukám semmilyen segítséget nem nyújtott. Azt se tudta, hogy mi történik velem.

Vajon ma milyen hatással van a magyar ember problémáira az, hogy Boszniában 34000 éves székely-magyar rovásírást találtak  Európa legősibb piramisaiban? Vagy az, hogy Dél-Amerikában évezredek óta magyarul beszélő törzsekre találtak? Miben segít, ha tudjuk, hogy a magyar nép ázsiai eredetű? Legyünk őszinték: bármilyen magyarázatot is találunk a magyar nép eredetére, az még nem fogja megváltoztatni a társadalmi viszonyokat Magyarországon. Nem lesz magasabb a minimálbér, és nem lesznek nyitva vásárnap a boltok. Akárhová vezetjük vissza magunkat, akármilyen rajtunk és a korunkon kívül eső vonatkoztatási ponthoz szeretnénk meghatározni önmagunkat, az semmit nem fog segíteni. Hiába indulunk ki a több ezer éves történelemből, az ma már semmit nem jelent. Arról nem is beszélve, hogy hiába azonosul valaki érzelmileg egy több ezer éves történelemmel, még mindig ott van a veszélye annak, hogy a felmenőink között bizony nemcsak magyarok vannak. Sokan belebuktak már a nagy magyarságukba, mikor utánajártak a nagyszüleik nevének.

Ugyanez a probléma fennáll a kereszténység esetében is. A keresztény egyházak mindenféle módon próbálják összekötni magukat az apostoli idők kereszténységével. Az önmeghatározásukhoz szükség van egy szálra, amely összeköti őket a Jézus alapította egyházzal. De ha megnézzük a kereszténység egymásnak ellentmondó, egymással acsarkodó felekezeteit, akkor nehezen tudjuk elképzelni, hogy mindegyik ugyanazon egyház örököse. Ám a keresztényeknek is szükségük van valamiféle vallásos sovinizmusra, mert anélkül képtelen az önmeghatározásra. "Jobb keresztény vagyok mint te, mert én abban hiszek, mint Pál". "Jobb keresztény vagyok, mint te, mert az én egyházam idősebb". Egy keresztény szükségét érzi, hogy valamilyen általa megfelelőnek tartott módon kötődjön a  történelemhez. Enélkül nem tudja meghatározni önmagát.

A nacionalizmus és a vallásos elitizmus (sovinizmus) nagyon párhuzamos. Nem a probléma valódi okával foglalkozik, hanem azelől elbújik a történelembe, és a múltban keresi a megoldást. De ott nincs. A megoldás sosem a múltban van, hanem a jelenben. A társadalom és a kereszténység múltba merülése olyan vakság, ami elfedi azokat az ellentmondásokat, amelyeket okoz. Közben pedig elfeledkeznek arról ami a legfontosabb: Az ember. A kereszténység a maga dogmatikai igazolása közben elfelejtkezik az emberek érdekében végrehajtott jótettekről. A társadalom pedig a nacionalizmusának köszönhetően elfelejtkezik az összetartásról és a valódi problémákról.

Mi lenne, ha a történelmet a helyén hagynánk? Mi lenne, ha a másokkal ápolt kapcsolatunk nem egymás történelmétől függne, hanem attól, amit a jelenben tapasztalunk? Vajon jobb ember az, aki a vérvonalát tisztán vissza tudja vezetni Attiláig, a hunok királyáig? Vajon jobb ember, az aki igazolni tudja, hogy dogmatikai nézete megegyezik Pál apostoléval?

Nem a származásunk, nem dogmatikánk tesz minket jóvá, hanem a magaviseletünk, tetteink, gondolkodásunk, amely a jelenben mérhető és tapasztalható. Minden történelem után nyúlás anakronizmus. Igazolhatatlan és ellentmondásos. A jelen tapasztalható, felhasználható. Senki nem lesz jobb ember, jobb keresztény azzal, ha valamilyen értéktelen szállal köti magát a múlthoz.