Napok óta kavarognak bennem a gondolatok. Össze vissza csaponganak bennem anélkül, hogy szokásukhoz híven összeállnának egy rendezett formába, hogy leírhassam őket. Ahhoz szoktam hozzá az elmúlt két évben, hogy a gondolataim napról napra rendezettebben keresik a helyüket, míg végül leírva őket, egy posztban válnak konkréttá. De ez elmúlt hetekben ez kissé másképp van. Úgy érzem, valami vihar van idebenn, mintha küzdene egymással bennem valami, és ez a küzdelem gátolja meg a gondolataimat abban, hogy rendszereződjenek. Valami lehet, hogy változni fog.
Nem az Istenhitem. Érdekes módon ma már Isten létezésében teljesen bízva tudok vitatkozni azokkal, akik Isten létezése mellett érvelnek, mindenféle bizonyítékokra hivatkozva. De nekem nincsen szükségem látható konkrét bizonyítékokra ahhoz, hogy higgyek Istenben. Erről már sokszor írtam ezen a blogon.
De nem is a Bibliába, mint Isten Szavába vetett bizalmam fog változni. Pedig ma már tele van a fejem azokkal a komoly kérdésekkel, amelyek a Biblia „tökéletességét” vonják kétségbe. Az egymást hamis prófétának tartó, de ezt keresztényi szeretetbe burkolt, egymás iránt érzett intellektuális tiszteletből, csak halványfinoman, mézesmázosan megfogalmazó egyházak, egymásnak homlokegyenest ellentmondó, de mindig szilárdan a Bibliára alapozott tanításai megtanították nekem, hogy vagy a Biblia egy nagy nulla, vagy pedig a teológia.
Érdekes, hogy a Biblia olvasása közben sosincs problémám. Ha azt olvasom, akkor minden rendben van, minden a helyén van. Ám ha elkezdek olvasni egy könyvet, amely egy konkrét teológiai vonalat erőltet, vagy egy markáns teológiai nézettel rendelkező emberrel beszélgetek, akkor mindig valami nyugtalanság fog el. Az interneten ugrálok egyik keresztény blogról a másikra, vagy keresztény fórumokra. Olvasom az írásaikat, kommentjeiket és rengeteget tanulok belőlük. De vajon ez elég? Nekem úgy tűnik, hogy a kereszténység ma már nem más, mint erőszakosan elméleti síkon tartott tudományág, amelynek megvannak a maga szakértői, akik számítógépeken irányítják mások hitét, vagy pedig heti egy istentiszteleten szórják a szavakat. Persze lehet ez ellen érvelni dél-Amerikával, meg Indiával, meg Afrikával, hogy micsoda ébredések vannak ott, és, hogy hányan térnek meg. De ez számomra nem több egy „éhes vagy? Fázol? Menj, melegedj meg és egyél valamit”-nál. Sajnálom, és őszintén bocsánatot kérek mindenkitől, de én most, itt Magyarországon élek, és itt szeretnék keresztény lenni.
És mit látok itt? A Krisztus emberek iránt érzett szeretetét prédikáló egyházak hiányát. Milyen hatással vannak az egyházak arra a közösségre, falura, városra, amelyben szolgálnak? Mit köszönhet egy lakóközösség az egyházaknak? Néha az az érzésem, hogy egy felújított templom látványánál nem többet. Ha jobban belegondolok, akkor úgy tűnik nekem, hogy egy állampolgár a saját lakóhelyén csupán a hozzá havonta bekopogó Jehova tanújával találkozik, és az jelenti számára az egyetlen idegesítő kapcsolatot a helyi vallásos közösségekkel.
A napokban elgondolkodtam azon, hogy ebben a városban milyen vallásos tevékenység hívja fel a figyelmet Krisztus szeretetére? Sokat tűnődtem ezen, de a téglagyárak, kőművesek, és üvegesek munkáján kívül nem jutott eszembe semmi. Ugyanis ők építettek egy templomot, imaházat, amely némán tanúskodik arról, hogy itt vannak vallásos emberek. Aztán ennyi. Közben meg a keresztény könyvesboltok polcai roskadoznak a híresebbnél híresebb keresztény írók könyveitől, melyek jól fogynak, az internet tele van keresztény blogokkal, fórumokkal, ahol kemény vitákat folytatnak a helyes teológiáról. Mintha ma kereszténynek lenni azt jelentené, hogy olvass, tanulj és vitatkozz más keresztényekkel, akiknek akár keményen odamondva, akár szelíden, de a kereszténységét is vond kétségbe, ha nem ért veled egyet.
Szóval valami zavar van a fejemben. Persze ez nem is csoda, hiszen az van benne, mióta az eszemet tudom. Vagy Istennel van gond, vagy a Bibliával, vagy a kereszténységgel, vagy velem.
Szent Ágoston, Vallomások című könyvét olvasom most. Találtam benne egy érdekes részt. Bemásolom ide:
„Uram, igazság Istene, tetszik-e neked az ember, ha ezekben a tudományokban otthonos? Hiszen boldogtalan az ember, ha mindezt tudja, de nem ismer téged. És viszont boldog a másik, ha téged ismer, bár nem tud semmit ezekből. Ha pedig valaki megismert téged, mint e tudományokat, nem miattuk válik boldogabbá, hanem csupán miattad boldog, mert rád talált, és mint Istenét dicsőít, hálát mond neked, és nem üresedik meg gondolataiban.
Derekabb ember, aki tudja, hogy van gyümölcsfája és a használatáért hálát ad neked, habár sejtelme sincsen, hány rőf magas ez a fa, vagy terebélye mennyire terjedezik, mondom derekabb, semmint a másik, aki megméri a fát, összeszámolja gallyait, ágait, de nem övé a fa, sem a teremtőjét nem ismeri és nem szereti. Így vagyunk a hívő emberrel is. Övé a világ minden gazdagsága. Mintha nem volna semmije, mégis mindene van, mert beléd kapaszkodik, kinek szolgálnak mindenek, bár talán még a Göncöl útjáról sincsen tudomása. Balga dolog volna kételkednünk, hogy jobb az ilyen ember, semmint az egek fölméricskélője, a csillagok megszámlálgatója, az elemek szétlatolgatója, aki azonban elhanyagol téged, „ki mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél”. (V. könyv, lV. fejezet)
Szóval ki az igazi keresztény? Ágoston szerint az az igazán boldog keresztény ember, aki ismeri Istent. És ki ismeri Istent? Az, aki krisztusi önfeláldozásban, mások megsegítésében, szolgálatában éli az életét. Aki enni ad az éhezőnek, inni a szomjazónak. Aki vendégül látja az idegent és ruhát ad a meztelennek. Aki meglátogatja a beteget, és a bűne miatt bezárt embert. (Máté 25: 31-46) Lehet, hogy a legalapvetőbb tudásnak híján van, mint pl. a Göncöl helye az égen, sejtelme sincsen, hány rőf magas a fája, vagy terebélye mennyire terjedezik, de ismeri istenét, és hálás neki azért, hogy egyáltalán van fája. A háláját pedig Mestere utánzásával fejezi ki.
És bár hallottam ilyenekről, látni nem sokat van lehetőségem. Viszont olyannal, „aki az egek fölméricskélője, a csillagok megszámlálgatója, az elemek szétlatolgatója”, teli van a padlás. A teológia tudományának művelői, akik számomra teljesen ismeretlen szavakkal írják le, hogy miben hisznek, akik vérre menő vitákat folytatnak arról, hogy hány gallya, ága van isten fájának, akik fölmérik, megszámolgatják, szétlatolgatják az „egeket”, és akikhez néha én is szeretnék hasonlítani, vajon milyen mértékben vesznek részt a Máté 25. fejezetében juhokként azonosító cselekedetekben?
Ott hagytam abba a magamról szóló írást, hogy valami változni fog bennem. Valaminek változnia kell, mert óriási hiányát érzem valaminek. A kereszténységhez való hozzáállásom már változott. Az elmúlt hónapokban írt posztjaim éles kritikával illették a kereszténységet. Ezért én kaptam hideget is, meleget is. Sokan bátorítottak, sokan pedig kizártak a kereszténységből. Érdekes, hogy általában privátban, és nem az aktuális posztnál. Nem mintha számítana a véleményük. Bár valószínűleg úgy érzik, hogy Isten szelleme vezeti őket velem kapcsolatban.
Ma van a szenteste. A szeretet ünnepe. A televizió tele van ingyen ételek osztogatásáról szóló hírekkel. De miért csak ilyenkor? És vajon milyen kapcsolat van a szeretet ünnepe, és az ilyenkor látványosan megszaporodó öngyilkosságok között? Hm....
Az utolsó 100 komment: