Éveken keresztűl elvárták tőlünk, hogy vakon higyjünk mindabban amit mondanak nekünk.Ha használtuk is gondolkodóképességünket, akkor elnyomtuk a bennünk feltörő kérdéseket.Most azt hiszem itt az ideje annak,hogy a kérdéseink felszínre kerüljenek, és őszintén feltegyük őket egymásnak, vagy Istennek. Szerintem nem az istenbe, vagy a Bibliába vetett hit kérdőjeleződik meg akkor, ha valaki hangot ad a kételyeinek, hanem a tudás utáni vágy, hogy jobban megértsük, megismerjük Istent.

Ismét küldtek nekem egy cikket, amit kiteszek, hogy ha van rámód együtt gondolkodjunk el a benne leírtakon. A Cikk írója már hónapok óta nem látogatja Jehova tanúi összejöveteleit, a családjával egyetemben.

Szükségszerű volt-e az első emberpár bűnbeesése?

Úgy vélem, igen (ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni tettüket).

Az 1Mózes 1:27 beszámolója szerint ’Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.’

Isten tudja, hogy mi a ’jó és rossz’, azaz mi a helyes, erkölcsös, elfogadható (emberi) viselkedés, illetve melyek az ezekkel ellentétes magatartásformák. Már csak azért is tudja, mert minden, így a tudás (értsd: ismeret, indíték, vágyak, mérlegelés stb.) is, legyen az jó és/vagy rossz, Isten alkotása.

Nem mellékesen, nincs olyan, hogy valaki csak jó vagy rossz. Ezek együttesen vannak jelen bennünk. Nyilván néhányunkban a rossz vonások dominálnak a (a jó jegyek mellett), ezek a meghatározóak, így mások számára a kevésbé kellemes embertárs kategóriájába tartozunk. Más emberekben –a környezetük és  saját szerencséjükre is– a jó személyiségjegyek vannak túlsúlyban, ők könnyebben tudnak szeretni és őket is könnyű szeretni, jó a társaságukban lenni. De nekik is vannak rossz tulajdonságaik.

Az 1Mózes 2:16-ban Isten ezt parancsolja az embernek:  „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.”

A 25-ös vers szerint: „Mind az ember, mind az asszony meztelenek voltak, de nem szégyenkeztek egymás előtt.”

Vajon pőrén többek voltak-e az alacsonyabb rendű élőlényeknél? Hát, nem annyira. Egyáltalán, lehet-e az állatnál magasabb rendű élőlénynek nevezni az embert, ha azt sem ismeri fel, mit jelent meztelennek lenni?

Az 1Mózes 3:5:-ben Sátán győzködi Évát:  „Isten jól tudja, hogy amelyik napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és rosszat”.

Számomra itt a nagy kérdőjel.

Ha az embert Isten a képmására teremtette, miért baj az, ha az ember maga is tudja, mi a jó és mi a rossz? Hát nem pont ez a cél? Hiszen éppen ez jellemzi az emberi öntudatra való ébredést.

Ha az ember tudja, mi a rossz, de elkerüli azt, akkor jól használja fel a szabad akaratát. A  jó és rossz tudásának birtokában különbséget tudunk tenni, hogy mi az, ami erkölcsös, becsületes, irgalmas, helyénvaló stb., illetve mi az, ami nem.

Ha nem evett volna az emberpár a gyümölcsből, ugyan hogyan alakult volna ki a különbség tétel képessége?

Isten az őszinte szívű adakozót szereti, azaz ha jót teszünk, és a rosszat próbáljuk kerülni, ezt a bennünk lévő morális érzék alapján tegyük és ne azért mert a programozásunk szerint jót kell tenni. Ha ez így van, márpedig a Bibliából tudjuk hogy így van, vajon miért tiltotta meg Isten, hogy az ember tudja a jót és rosszat?

Az ember szabad akarata szerintem akkor kezdődött, amikor Éva majd Ádám ettek a gyümölcsből. Innentől tudtak jót és rosszat megkülönböztetni.

Korábban nem értettem, hogy hogyan tudtak ilyen könnyen, egyből engedelmeskedni Sátánnak, amikor Istentől mindent megkaptak a boldog élethez. De arra jutottam, hogy talán nem volt kielégítő számukra boldognak lenni. És nincs bennem irónia, ha azt mondom, talán túl egysíkú, szürke volt a boldogság.

Mert boldog-e az az élet, amikor mindig boldogok vagyunk? Honnan tudjuk a folytonos boldogság állapotában, hogy boldogok vagyunk, ha korábban soha nem éreztük szomorúnak, csüggedtnek  magunkat?

Szóval, „evés” után lettek igazán emberré, hiszen már felismerték, hogy mezítlenek, illetve hogy ez mit is jelent. Olyan állapotot, ami nem illő az ember számára, ezért fügefalevelekkel takarták a frekventált területeket. A 6-os versben Ádám mondja: „…féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem”.

Nem értem igazán, Istennek miért volt az jó, hogy, hogy az ember –akárcsak az állatok– meztelen volt, vagy ha már meztelen, ennek miért nem lehettek tudatában? Vagy ha már meztelenségére ráébredt az ember, ezt miért kellett szégyellnie? Miért alakult ki egyből az Istentől való félelem a meztelenség miatt, amikor korábban Isten egyáltalán nem ösztökélte, hogy öltözzön fel.

A beszámolóban nincs arról szó, hogy a jó és rossz tudást helytelenül használták volna fel, és szándékuk lett volna elbitorolni Istentől azt, hogy Ő az Isten.

Akkor viszont miért gerjedt haragra Isten amiatt, hogy az emberpár már tudta mi a jó és mi a rossz? Hát nem a maga képmására teremtette őket? És büntetésben kellett őket részesíteni, mert – egyébként akarata szerint– a képmásai lettek?

Sheperd