Ifjú keresztény korom óta kritikusan figyeltem a vének tevékenységét. Mindig is éreztem, hogy a szentírás szerinti pásztori munka többet kell, hogy magában foglaljon, mint néhány döntés meghozatalát, meg hevenyészetten összedobott előadások megtartását. Egy korábbi postomban írtam már az egyik alapelvről, ami a véneket mozgatta mikor kisegítőszolga voltam. „Egy vénnek el kell érnie, hogy a testvérek féljenek tőle, mert különben nem fogják tisztelni”. Aztán volt még egy tanulságos mondat egy véntől, mikor megkapta a Teokratikus Iskola vezetésének feladatát. Én mindig is úgy tekintettem erre az iskolára, mint ami az egyik legfontosabb eszköz arra, hogy a hírnökök jobb előadókká, és nagyszerű evangéliumhirdetőkké váljanak. Amikor ez a vén lett kinevezve erre a feladatra odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy mekkora felelősségnek érzem ezt a tisztséget, és hogy milyen nehéz lehet ezt a feladatot elvégezni. Ő rám nézett és ezt mondta. „Tudod ebben a feladatban az a legnehezebb, hogy amikor tanácsot adsz az emelvényről egy személynek, akkor úgy tudj két percig beszélni, hogy ne mondj semmit, és ez még se tűnjön fel senkinek”. Hát, hogy őszinte legyek, ha ekkor ettem volna, biztos a torkomon akad a falat.

Ennél egyértelműben semmibe venni egy pásztor részéről a saját feladatát, nem is lehetett volna. Pontosan kifejezte azt, hogy ez a feladat csak púp a hátán, és hogy semmi értelmét nem látja. Valószínűleg ezért is volt rossz előadó. . Ekkor még nem voltunk külön gyülekezet, hanem egy kis csoport távol az anya gyülekezettől, de már némi önállósággal. Az összejöveteleinket magunk szerveztük. Ugyanez a vén a gyülekezetben a szolgálati bizottság tagjaként a szolgálat-felvigyázói teendőkkel is el volt látva. De mikor megválasztották, ő kerek perec megmondta, hogy semmilyen ezzel a pozícióval kapcsolatos feladatot nem fog ellátni, csak a nevét adja hozzá. Érdekes volt, hogy a vének testülete, ami ekkor kb. 6 személyből állt simán elfogadta ezt. Ők is úgy gondolták, hogy minek ezt csinálni, lényeg, hogy legyen valaki, akinek a neve alatt futhat a dolog. Ez is egyértelmű jele volt a vének részéről, a nemtörődömségnek. Bár ekkor én még csak kisegítőszolga voltam, a csoportunkban szolgáló két vén gyakori hiányzása miatt sokszor vezettem én az őrtorony tanulmányozást. 23-24 évesen ez nagy kiváltság volt. Nagyon élveztem. Ilyen körülmények között lettem vén.

Véni kinevezésem után nem sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy véntársaimmal konfliktusba keveredjek. Hamar elkezdtem jelezni a többiek felé, hogy kicsit többet kéne tenni, és nem csak hagyni, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy éppen kedvük van. Igyekeztem minden héten megszervezni szántóföldi összejövetelt a csoportomban, az ö csoportjukban meg nem volt semmi. Igaz volt rám is a mondás: „új seprű jól seper”. A testvérek némelyike elkezdett nekem panaszkodni arról, hogy a másik két vén, de főleg az egyik, milyen látványosan nem látja el a feladatát. Mint könyvtanulmányozás vezető, gyakorlatilag semmit nem csinált. Olyan is volt, hogy az összejövetel is elmaradt, mert nem ért rá. Érdekes módon viszont az erről leadott jelentésben ez nem volt benne. Biztosan emlékeztek, hogy a könyvtanulmányozáson lévők létszámát, egy kis cetlin kellett vezetni, és leadni a hónap végén a titkárnak. Ezen a kis nyomtatványon mindig szerepelt a megtartott könyvtanulmányozás és a jelenlevők létszáma. Pedig a testvérek nagyon panaszkodtak sok keresztényietlen megnyilvánulására a vénnek, illetve az összejövetelek elmaradására. A szántóföldi összejövetelek sem voltak megtartva. Egy vének megbeszélésén felvetettem a dolgot, hogy ezt orvosolni kellene, és egyrészt lelkiismeretesen el kellene látni minden feladatot, amit a szervezet előír, másrészt pedig figyelembe kellene venni a csoport tagjainak érzéseit. Mivel mindkét vén komoly hiányosságokkal küzdött, még a képesítési feltételekkel is, nem hogy a feladatok ellátásával, ezért a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy mindketten nekem támadtak, és azt mondták, hogy a büszkeség, és az önfejűség beszél belőlem. Meg lettem vádolva, mint ’más dolgába avatkozó’. A nekem panaszkodó testvérek is fegyelmezésben részesültek.

Ez volt az első olyan alkalom, amikor néhány napig titokban sírva aludtam el, mert nem tudtam feldolgozni azt, hogy szerintem nem helyesen jártak el, és mert csalódtam. Ráadásul néhány hétig komoly feszültség volt a két másik vén, és köztem. Néha még beszélgettünk erről a nekem panaszkodó testvérekkel, de őket is annyira megviselte ez a helyzet, hogy félni kezdtek, és azt mondták, hogy inkább ne is beszéljünk róla. Ekkor már 26 éves körül lehettem.